Nagy érdeklődéssel üdvözöltem, hogy Magyarország Ügyészsége kommunikációját immár a modern közösségi felületekre is kiterjesztette, hiszen így a jog és különösen a büntetőjog iránt érdeklődő közvélemény egy eddig talán kevéssé elért része is tájékozódhat e szervezet életéről és munkájáról. Az pedig, hogy e kommunikáció kiterjed az ügyészi szervezet és az ott dolgozó kollégák hétköznapjainak emberarcú bemutatására, kifejezetten rokonszenves és jó iránynak tartom. Halkan jegyzem meg, hogy ezt, és az egészen más területen tevékenykedő közjegyzői kar egységes szervezeti szintű kommunikációs törekvéseit látva hasonlót a magyar ügyvédi karban is ugyanilyen, sőt még sokkalta nagyobb lelkesedéssel üdvözölnék.
Az, hogy az ügyészségi kommunikáció a büntetőügyekben végzett ügyészi munkára koncentrál, érthető azzal együtt, hogy az ügyészség ténykedése a büntetőjogi szakágnál lényegesen széleseb területet ölel fel. Jó alkalom lehet ez viszont arra, hogy a büntető hatóságok kommunikációjának kérdését, nagyító alá helyezzük. Én ezt mégsem teszem meg, csak megkapargatom a kérdések felszínét. Teszem ezt azért, mert a rendőrség és az ügyészség teljes kommunikációjára kiterjedő jogi vizsgálat ezen írás kereteit messze túlfeszítik. Teszem ezt azért, hogy egy reménybeli termékeny vita kezdeményezéseként pár gondolatot vessek csak fel, bemutatandó, hogy az, ami magától értetődőnek tűnik, sok esetben csak addig magától értetődő, amíg fel nem tesszük a kérdést, hogy miért is az? Teszem ezt anélkül, hogy e kérdéseket a jogszabályok tételes rendelkezéseinek behivatkozásával tenném fel és válaszolnám meg. Ez persze nem jelenti azt, hogy az alább rögzítettek mögött ne lenne jogszabály és szakmai háttér. Aki a felvetettek mögött meghúzódó legfontosabb jogforrások és szakmai anyagok tartalmára kíváncsi, a szöveg végére helyezett forrásválogatásban bátran merülhet el.
* * *
Manapság az információ kezelhetetlen mennyiségben áll már rendelkezésre, úgy tűnik azonban, hogy ez az információéhséget nemhogy csökkentené, hanem kifejezetten növeli azt. Ráadásul az internet, majd a közösségi médiafelületek megjelenésével a terítőasztal is megváltozott. Érthető és üdvözlendő hát, ha a büntetőeljárásban eljáró hatóságokban felmerül az igény, hogy méretüknél, évszázados múltjuknál és identitásuknál fogva kissé bizonytalan tapogatózás után felvegyék az információ és kommunikáció huszonegyedik századi ritmusát. Még ha e hatalmas információval és hatalommal rendelkező hatalmas szervezet számára ez az új terület könnyen törékeny porcelánbolttá válhat.
A legfontosabb, hogy a cél pontosan – és őszintén – legyen meghatározva, mert ez az, ami az eredményre és az eredményességre alapvető kihatással van.
Mik lehetnek tehát a célok? A jogismeret növelése és az állampolgárok jogkövető magatartásra sarkallása mellett ilyen lehet a jog és igazságosság társadalmi szerepének érvényesítése, az igazságügyi intézményekbe vetett bizalom erősítése, ezen belül – véleményem szerint, bár ebben tudom, már lesznek eltérő megközelítések – az, hogy az állampolgárok ezen intézmények iránti tiszteletét ne a tekintélyelv, hanem tényleges tevékenységük váltsa ki. Mondjuk ki: a cél az imázsépítés.
Esetünkben egy alapvetésre azonban feltétlenül szükség van. A büntető hatalom szervezetei esetében önös célok a kommunikációt nyilván nem indokolhatják. Ezzel ellenkezően: általános szabályként meg kell adni egy meghatározott közérdeket. Nem elég a nyilvánosság érdeke, a média érdeke, vagy akár a kommunikálni kívánó büntető hatóság érdeke, hanem olyan egyensúlyt kell teremteni az érintett személyiségi jogai, titoktartási érdeke és a közérdek között, ami indokolja az előbbiek akár részleges sérelmét az utóbbi érdekében.
Érdekességként jegyzem meg, hogy a rendőrségnek és az ügyészségnek a média és a közvélemény felé irányuló kommunikációja kapcsán célként azt, hogy az emberek okulva a bűnelkövetőket ért szankcióktól, ne kövessenek el maguk is bűncselekményt, az irányadó szakmai anyagok sem vetik fel különösebb hangsúllyal. Ennek azonban a nyomozási és vádképviseleti tevékenység kommunikálása tekintetében rendkívül egyszerű oka lehet: önmagában egy nyomozás vagy akár vádemelés nem a tekinthető szankciónak, nem tekinthető büntetésnek. Így az, ha nem a bűncselekményért járó büntetéssel, hanem egy büntetőeljárással együtt járó kellemetlenségek kommunikálásával akarná bárki a laikus közönséget eltántorítani a bűnelkövetéstől, az éppen a büntetőhatóságok eljárására vethet kedvezőtlen fényt, így a büntetőeljárásokat végző hatóságok számára a kommunikáció célját ebben megjelölni, véleményem szerint eleve öngól lenne.
A modern arculat kialakításának egyik állomása a honlap lehet és volt is. Régóta működtet ilyet úgy az ügyészség, mint a rendőrség, bár nem egyforma tartalommal és – ez is vélemény – nem egyforma minőségben. Amíg az ügyészség honlapja ugyanis a nyilvánosság számára kevesebb és kevésbé bulvárjellegű információt tartalmazó, így vélhetően lényegesen alacsonyabb számban látogatott felület, a rendőrség honlapja egész más. A police.hu oldal a szervezeti információk tömegén és az ügyintézési felületeken túl lényegében már sajtószervként működik, rendszeres és gyakori rendőrségi híreket szöveggel képpel videóval publikál. Mivel azonban az ügyészség kommunikációjának ezen új időszámításában eltelt rövid idő alatt is látható, hogy az a nagyobb érdeklődést kiváltó képi anyagok kapcsán a rendőrség által készített anyagokra is hagyatkozik, a kettő egészen szorosan összefügg, így együtt vizsgálható.
A közvéleménnyel kommunikáció során a büntető hatóságok izmos vállát épp a tevékenységüket meghatározó közérdekből kiindulva nyomják egyes alapvető, ugyanúgy közérdekű követelmények. És néha számomra úgy tűnik, hogy ezek alatt néha-néha az erős szervezet is meginog. A laikus közvéleménynek célzott kommunikációt persze az az elvárás eleve elnehezíti, hogy a büntető hatóságoknak kommunikációjukban pártatlannak kell lenniük és annak kell látszaniuk is. A laikus közvélemény ugyanis a rendőrség és az ügyészség büntetőeljárási feladatát mintha abban látná, hogy a bűnösöket fogják el és ítéltessék el (lehetőleg csukassák börtönbe minél hamarabb, minél több időre). Azonban a rendőrség és az ügyészség feladata nem ez, hanem az, hogy a törvényeket betartatásával biztosítsák az állampolgárok jogainak érvényesülését és védelmét és a bűncselekmények elkövetőivel szemben érvényesítsék az állam büntető igényét: segítse az igazságot, hogy az a bűnöst büntesse, az ártatlant pedig védje. Hatalmas és végzetes szereptévesztéshez vezetne az, ha bármely büntető hatóság az állam büntető igényét úgy értelmezné, hogy az az, hogy egy bűncselekmény miatt valakinek a lehető leggyorsabban a lehető legsúlyosabban bűnhődnie kell (egy rendőrnyomozó nyilatkozta a sajtónak egyszer egy gyanúsítás közlése után, de egy két éves nyomázás kezdetén: „Mindent megteszünk azért, hogy az ügyet vádképessé tegyük”). Mert egy bűncselekményért nem a lehető leghamarabb kell bűnhődnie a bűnösnek, hanem annyi idő alatt, ami elég arra, hogy a bűnössége megnyugtatóan bizonyítható legyen. Mert az állami büntetőigény nem az, hogy a bűnös a törvény alapján lehető legsúlyosabb büntetést kapja, hanem az, hogy azt kapja, amit a jog és az igazságosság alapján megérdemel. De ami a legfontosabb: Egy bűncselekményért nem valakinek kell bűnhődnie, hanem annak, aki bebizonyítottan elkövette azt. A kommunikációval megcélzott laikus közvélemény viszont nem könnyíti meg a saját kedvező arculatának kialakításáért ügyködő büntető hatalmi szerv dolgát azzal, hogy míg a jogalkalmazó szerv tisztában van a terhelt és az elítélt fogalmak mélységeivel, a közvélemény szemében – kis, csak nagyon kis túlzással – az, akin a bilincs csattant, bűnös. Nem könnyíti meg azzal sem, hogy míg a büntető hatalom tisztában van az ártatlanok, a bűncselekménnyel vádoltak és a bűnösök jogaival, addig a laikus közvélemény a bűnöst hajlamos teljesen jogfosztottnak tekinteni és minden olyan hivatkozást, amely egy gyanúsított/vádlott/elítélt jogainak kérdését veti fel, „morális megfontolások” alapján zsigerből elvet, sőt elítélően lesöpör.
A probléma tehát ott van, hogy a rendőrségi és ügyészi büntetőjogi „lakossági” kommunikációnak az egyik oldalról meg kell felelnie a laikus közvélemény elvárásainak (hiszen a kommunikáció enélkül eredménytelen lenne), de meg kell felelnie ezeknek az általuk épp oly ismert elveknek (hiszen a kommunikáció enélkül jogszabályt sértene) is. Ez az a kettős teher, amit nem minden esetben sikerül a vállon megtartani, és személyes tapasztalatom, hogy ilyenkor sok esetben a kommunikációs célok válnak fontosabbá.
Az egyik legalapvetőbb követelmény, hogy ha a rendőrség vagy az ügyészség büntetőeljárásról tudósít, azt a valóságnak megfelelően tegye. Sajnos csak látszat az, hogy ez magától értetődő.
A leghatározottabb meggyőződésem, hogy a rendőrségi és az ügyészségi kommunikációból minden esetben ki kell derülnie annak, hogy mik a bizonyított tények és mik azok, amelyek még vizsgálat, mérlegelés alatt állnak. Ehhez képest a rendőrségi és ügyészségi kommunikációban e két halmaz sok esetben összemosódik, vagy túlságosan szétválik. Már gyakorlatként fogható meg ugyanis, hogy a hír legtöbb esetben mintegy eljárásjogi cselekményként ugyan közli a gyanúsítás és a vádemelés tényét („gyanúsítottként hallgatta ki”, „vádat emelt”), a terhelt magatartásának leírása azonban ettől elkülönülve, nyers tényállításként jelenik meg. A hírben a szerkesztő legtöbb esetben még a „a gyanúsítás szerint” vagy „a vád szerint” fordulatot sem alkalmazza, így a hírben végeredményben egyetlen, a laikus közvélemény számára is egyértelmű utalás nincs arra, hogy az abban közölt tények még nem bizonyított tények. Ismert természetesen a büntetőügyek kapcsán indult személyiségi jogi perekben eljáró bíróságok ítélkezési gyakorlata és felvethető persze, hogy mivel a hír maga a gyanúsítás, a vádemelés ténye, így abból pontosan lehet tudni, hogy nincs még ítélet. Persze. De ha kicsit kitekintünk a saját jogászi gondolkodásunkból, tényleg egészen komolyan azt várjuk el a kommunikációval megcélzott laikus közvéleménytől, hogy számára ez a büntető alap- és eljárásjogi végkövetkeztetés ugyanilyen magától értetődően csapódjon le? Attól a közvéleménytől, amely esetében az is irreális elvárás lenne, hogy a jog nyakatekert nyelvezetét, és abból azt, hogy mi történik, pontosan kikövetkeztesse? (Nem szorosan ide tartozik, de e tekintetben sokunk kedvence a jogi szempontból számunkra teljesen érthető, de saját laikus környezetemből is mindig rendkívül széles derűt és az obligát „Most akkor mi van?”-kérdést kiváltó „a rendőrség előterjesztést tett a letartóztatásuk indítványozására”-fordulat).
Amikor ennek az írásnak ehhez a részéhez értem, a police.hu-n ez, az ugyeszseg.hu-n ez a legutolsó hír, az ügyészség Facebook oldalának tetején pedig ekkor ez látható: „A vesztegetéstől sem riadt vissza a Dózsa György úti gázoló annak érdekében, hogy visszaszerezze a jogsiját. Közvetítőn keresztül 900.000 forintot fizetett, de a jogosítványát mégsem kapta vissza. Az ügyészség börtönbüntetést javasol vele szemben, és két társa is bíróság elé áll.”
Hol derül ki ezekből híranyagokból az, hogy a terhelt tagadja-e a bűncselekmény elkövetését vagy sem? Hogyan derül ki „a nyomozás során megállapítást nyert” és az „aki több késszúrással ölte meg várandós feleségét”, a „vesztegetéstől sem riadt vissza”-szövegből az, hogy ez még messze biztos, hogy így is van, hogy ez még messze nem jelenti azt, hogy a gyanúsított a bűnös? Még egyszer: nem ez a három ügy az érdekes. Lehet, hogy a gyanúsított mindhárom ügyben beismerte már a cselekményét, lehet, hogy nem. Nem tudom. Éppen ez a gond ezzel a kommunikációval, hogy nem tudom, a rendőrség és az ügyészség pedig a legkisebb bizonytalanságot sem megengedő tényként állít a három hírben jogerős bírói ítéletben még nem bizonyított tényeket.
Itt jutunk el az ártatlanság vélelmének követelményéhez, aminek sérelmét a büntető hatóság kommunikációja sem részben, sem egészeben, sem sehogy nem sértheti. Értem persze, hogy a kommunikáló szervezet célja az, hogy a laikus közvélemény bizalmát elnyerje. Értem, hogy ez a bizalom a gyors, hatékony, határozott és eredményes munkával érhető el. Értem azt is, hogy a „a nyomozás során megállapítást nyert, hogy a gyanúsított több késszúrással megölte feleséségét”-mondat gyors, hatékony, határozott és eredményes nyomozói munkát sugall, míg mondjuk egy „a nyomozás során az eddig rendelkezésre álló bizonyítékok alapján megalapozottan feltehető, hogy a gyanúsított több késszúrással megölte feleségét, de ez még nem bizonyított tény”-közlés ennek épp az ellenkezőjét, a hatóságok imázsának legnagyobb ellenségét: a jogi csűrést csavarást, a határozatlanságot, lassúságot, „a vacakolást” kommunikálja a laikus külvilág felé. Én tudni akarom, hogy mi történt, mert jogom van hozzá – toppant a laikus és hírekre éhes közvélemény – az ártatlanság vélelme és az eleve kétes hivatású védőügyvédek által kitalált hasonló hókuszpókuszok nem érdekelnek! Én ezt értem. De ezzel a jogi problémával a kommunikálni kívánó büntető hatóságoknak kell megbirkózniuk. Az a megoldás, hogy a problémát az állampolgári és terhelti jogok sérelmével oldják fel, nem lehet törvényes megoldás.
Sajnos azonban a büntető hatóságok kommunikációja a gyakorlatban időnként ennél súlyosabb problémákat is partra vet. Saját gyakorlatomban is több esetben előfordult, hogy egy adott büntetőeljárással kapcsolatban a rendőrség kommunikációjában egyenesen valótlan tények jelentek meg. Az egyik esetben a police.hu-n megjelenő hírben egy életellenes ügy nyomozója kérdésekre válaszolva valótlan tényeket közölt. Az erre irányuló észrevételemre a nyomozóhatóság leírta, hogy a nyomozójuk nem mondott olyat a police.hu-nak, amit az leközölt, az egész csak a police.hu újságírójának tévedése volt. Tegyünk úgy, mintha életszerűnek tartanánk azt, hogy egy police.hu-s szerkesztő, aki egy ügyről éppen annyit tud, mint amit a nyomozóhatóság elmond neki, saját maga kisujjából beleírogat tényeket a cikkbe, mintha azt az ügyet ismerő nyomozó mondta volna. Tegyünk így, de a probléma ez esetben is óriási!
Egy pár nappal ezelőtti esetemben fordult elő az, amikor a rendőrség a police.hu oldalon úgy közölte tényként egy terhelt kapcsán, hogy az bujkált a nyomozóhatóság elől, hogy ilyenre előtte sem a nyomozóhatóság, sem az ügyészség, sem a letartóztatását elutasító bíróság, sem a világon senki nem hivatkozott. Amit aztán ugyanezzel a valótlan megállapítással a police.hu-n megjelenő rendőrségi hírek valóságában jóhiszeműen, de ezek szerint alaptalanul bízva a teljes országos sajtó átvett. Értem én, hogy a rendőrség hatékony eljárásába vetett bizalom fenntartását célzó kommunikációs célok közé sokkal hatékonyabban beilleszthető az, hogy a rendőrség egy hatóságok elől bujkáló bűnelkövetőt elfogott, de a kommunikációs cél valótlan állítást semmilyen indokkal nem tehet elfogadhatóvá.
A fenti két ügy – és akár saját praxisomban, akár azon kívül számtalan hasonló eset – kapcsán nagy hangsúllyal jelzem, hogy egészen biztos vagyok abban, hogy a rendőrségi kommunikációra hivatott police.hu szerkesztői kommunikációs célból tudatosan nem torzítják a híreket. Ha azonban a hozzá(bb)értő szakmai közvéleményben időnként az a benyomás támadhat, hogy egy-egy adott ügyet vizsgáló nyomozóhatóságtól a rendőrségi kommunikációs szervek felé adott információ tényszerűségének ellenőrzése kevésbé fontos, mint a kommunikációs célok, az egy átfogóbb vizsgálatot bizony megérhet.
E két ügy állatorvosi lovakként még egy olyan kérdést érintettek, amely meggyőződésem szerint úgy a rendőrség, mint az ügyészség részéről szintén alaposabb jogi vizsgálatot igényel. Ez pedig a büntetőeljárásban készített vagy ott bizonyítékként felhasznált kép és videofelvételek kommunikációs célú – tehát pl. nem a bűnelkövető vagy akár tanúk felkutatását célzó – felhasználása.
Ezek a legtöbb esetben vagy a rendőrség részéről rendőri intézkedés (jellemzően elfogások, kutatások) közben a rendőrség által készített videofelvételek vagy térfigyelő kamerák felvételei. Ennek felhasználására rendelkezéseket a rendőrségi törvény tartalmaz, de a kommunikációs célú felhasználás ezek között nem szerepel. Anélkül, hogy ebben az írásban a törvényszöveg részletes boncolgatásába és olyan értelmezési kérdésekbe, hogy a népszerűsítést célzó kommunikáció és a tájékoztatási kötelezettség egymást mennyiben lefedő és mennyiben érintő fogalmak, belebonyolódnék, inkább csak annyit jelzek, hogy e felvételek kommunikációs célú felhasználásának törvényes alapjai enyhén szólva nem aggálytalanok. Képviselem ezt az álláspontot akkor is, ha az országos rendőrfőkapitány egy máig hatályos utasításában külön rendelkezik arról, hogy a rendőrség szervei a rendőri intézkedések képi rögzítése során kötelesek arra törekedni, hogy a nagyobb médiafelület elérése érdekében a médiatartalom-szolgáltatók részére ellenőrzött formában eljuttatható képanyagok készüljenek. Sőt az utasítás kifejti azt is, hogy a jelentős médiaérdeklődésre számot tartó, előre tervezett akciók előkészítése és végrehajtása során, valamint országos jelentőségű ügyekben lehetőség szerint figyelmet kell fordítani a médiatartalom-szolgáltatók részére a rendőrség kommunikációs szervei által kiadható, a szakmai érdekek érvényesülését nem veszélyeztető, de a rendőrségi eredmények bemutatására alkalmas helyszíni képfelvételek elkészítésére.
Az országos rendőrfőkapitány utasítása természetesen törvényi rendelkezéseket nem írhat felül, ezért én ezt a rendelkezést az így készült felvételek kommunikációs célú felhasználásnak jogszabályi alapjaként nem tudom elfogadni, sőt ezzel kapcsolatosan egy érdekes jogi vizsgálat tárgya lehet, hogy az egy jogszabálysértő gyakorlat előírása-e vagy sem? Mint ahogy azt a kérdést is érdemes lenne megvizsgálni, hogy vajon annak, hogy egy rendőrségi törvény alapján készített és rendőrségi törvény alapján felhasználható felvétel az ügyészség kommunikációjában kerül felhasználásra, vajon megvannak-e a biztos jogszabályi alapjai?
De ha ugyanezt a rendőrfőkapitányi utasítást tovább vizsgáljuk, abban külön látjuk, hogy e rendelkezések a rendőrség által a rendőri intézkedésről készített kép- vagy hangfelvételek és a rendőrség által üzemeltetett térfigyelő rendszerek rögzített felvételeinek kommunikációs felhasználásáról szólnak. Ennek alapján viszont az a kérdés is feltehető, hogy akkor pár nappal ezelőtt milyen jogszabály alapján kerülhetett ki a bizonyítékok közül az ügyészség kommunikációs anyagába és onnan az ügyészség facebook oldalára egy gazdasági társaság (pl. a budapesti villamos üzemeltetője) biztonsági berendezése által készített és minden bizonnyal az adott büntetőeljárásban bizonyítékként felhasznált képfelvétel? Úgy sejtem: jogszerűen sehogy.
Ugyanígy – már számtalanadik – kérdésként merül fel bennem az, hogy akkor, amikor a rendőrség kommunikációs csapata egy bíróság folyosóján kis kézikamerával megjelenik és ott nem titkoltan a rendőrség kommunikációs céljaira a jellemzően kéz- és lábbilincsben a sorsáért remegve padon üldögélő gyanúsítottat filmezi, akkor az vajon milyen rendőrségi eljárási cselekmény, aminek felvétele egyébként elvileg ügyirattá kellene váljon és amire szükséges lehet. Úgy sejtem: semmilyen. Vélhetően ez az oka annak – és egy fővárosi bíróság nyilvánosság előtt lezárt folyosóján pár nappal ezelőtt éppen ez történt – hogy egyes bíróságok az ilyen képfelvétel készítését megtiltják és a rendőrség kommunikációs csapatát távozásra szólítják fel. Mert ez a jogszerű.
Persze, hogy már hallom azt az érvet, hogy a felvételen szereplő érintettek a felvétel kommunikációs célú felhasználása során minden esetben felismerhetetlenné vannak pixelezve. Az azonban, aki nem csak papíron, hanem személyesen is találkozott már ilyen helyzettel, ilyen érintettel, pontosan tudja, hogy ez micsoda illúzió. Egy kikockázott képről természetesen nem ismeri fel minden néző a felvételen szereplő személyt. Hozzáteszem, a nézők döntő része akkor sem ismerné fel, ha nem lenne az arca kikockázva. De mindig, minden esetben vannak olyanok, akik számára az érintett beazonosítható: hozzátartozók, barátok, az üggyel érintettek, sok esetben sok-sok tucat vagy száz ember nézi a videókon, ahogy ismerősük, rokonuk, szomszédjuk bilincsbe verve álldogál a rendőrök gyűrűjében. Azokban az esetekben pedig, amikor országos érdeklődést kiváltó ügyben jelennek meg olyan felvételek, amelyeken a bilincstől suta gyanúsított egy rendőrautóból kecmereg ki vagy tipeg a bíróság folyósóján kikockázott arccal, ez a hivatkozás már-már a jogi szemforgatás kategóriájába eshetne. Részben ezért, részben a képfelvétel készítésére és a különleges személyes adatok kezelésére vonatkozó civiljogi szabályozásra figyelemmel az, hogy ez a gyakorlat személyiségi jogokat érint, nehezen vitatható.
Persze itt is felhorgadhat a közvélemény és közösségi felületek kommentszekcióiban az ítélethozatal közben sokszor fel is horgad: Na nehogy már ennek a bűnözőnek legyenek személyiségi jogai! A helyzet azonban az, hogy vannak. És ezt a büntető hatóságok természetesen épp olyan jól tudják, mint e sorok szerzője. Nem azt írtam fentebb, hogy a büntető hatóságok kommunikációjának egyik célja, hogy a laikus közvéleményt a jog, a törvények tartalmáról és alkalmazásáról tájékoztassa? Hiszem, hogy a hatósági kommunikáció és a terheltek személyiségi jogainak összevetésére irányuló jogi vizsgálat nem azért nem okozna különösebb fejtörést a hatóságoknak, mert azt gondolják, hogy a közvéleményt a terheltek emberi mivoltából fakadó személyeségi jogai nemhogy nem érdeklik, de egyáltalán azok felvetése is felháborodást szülne benne. Nem csak jogi, de kommunikációs szempontból sem tűnne nekem ez sokáig tartható álláspontnak, hiszen ezek a szervezetek kommunikációjukkal – ha jól sejtem – részben éppen a jogot, a jogkövető magatartást, a jog igazságos érvényesítését és ebben vállalt szerepüket szeretnék népszerűsíteni.
És a laikus közvéleménynek szánt hírek még egy alapkérdést felvetnek számomra: A rendőrségi és ügyészségi kommunikáció mennyire alkalmazkodhat a laikus közvélemény igényeire és ebből fakadóan mennyire szolgálhat ki bulvár-szempontokat? Határozott álláspontom, hogy a büntető hatóságoknak ilyen célja vagy a céljához ilyen eszköze akkor sem lehet, ha az kommunikációs szempontból kétségtelenül nagyobb, gyorsabb és kimutathatóbb eredménnyel járna. A rendőrség által elvégzett elfogásokról készített meglehetősen erőszakos jelenetek, akár az ügyészség facebook oldalán publikált végletesen erőszakos. Egy film esetében nyilvánvalóan korhatáros felvétel, de akár még egy bilincsbe verten padon ülő emberről készült videótudósítás kapcsán is komoly vizsgálatot igényelhet a hatósági kommunikáció felé támasztott azon, mérvadó szakmai anyagokban is megjelenő elvárás, hogy e hatóságok kommunikációjában az ún. negatív kíváncsiság kielégítése sem mint cél, sem mint eszköz nem jelenhet meg.
Ahogy látszik, nem tértem ki külön a bíróságok kommunikációjának kérdéseire és nem tértem ki a büntetőeljárások számomra legfontosabb szereplőjét, a védőt érintő kérdésekre. Előbbire elsősorban azért nem, mert a vizsgálat szempontjai az itt érintettekhez képest csak csekély eltéréssel jelentkeznek, utóbbira pedig azért nem, mert úgy gondolom, hogy éppen a szempontok gyökeresen eltérő halmaza okán az úgy a gyakorlat, mint a jogszabályok alapján kétségtelenül szükséges, de külön vizsgálatot igényel.
A teljesség igénye nélkül felvetett, a felszínt kapargató kérdéseken is látszik azonban az, hogy a rendőrség és az ügyészség kommunikációja még ha a laikus közvélemény igényeit részben vagy egészben ki is elégíti, számos olyan kérdést vet fel, amik megválaszolása e írásnál lényegesen mélyebb jogi vizsgálatra vagy akár színvonalas vitákra van szükség, ami – úgy gondolom – a jog, a jogszolgáltatás, de nevezzük így: igazságszolgáltatás hatalmi szervezeteinek munkáját és ezen keresztül kommunikációját csak segítheti. Én Magyarország Ügyészségének eddig mindezzel együtt számomra is rokonszenves kommunikációs törekvéseinek eredményességéhez e sokszor kétségtelenül kritikus, de néha igenis megértőbb kérdések felvetésével tudok hozzájárulni, vállalva ezzel azt a következményt, hogy kérdéseim a jog és a büntetőügyek iránt érdeklődő és általam sokszor említett széles közvélemény egy részében kevésbé lesznek népszerűek. De így legalább az a vád biztosan elkerül, hogy írásomat kommunikációs célok vezérelték.
Fontosabb háttéranyagok:
Guide on communication with the media and the public for courts and prosecution authorities – European Comission For Thte Efficiency of Justice (CEPEJ) As adopted at the 31st plenary meeting of the CEPEJ – Strasbourg, 3 and 4 December 2018.
Magyarország Alaptörvénye
2011. évi CXII. törvény az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról
2011. évi CLXIII. törvény az ügyészségről
1994. évi XXXIV. törvény a Rendőrségről
2017. évi XC. törvény a büntetőeljárásról
12/2018. (VI. 12.) IM rendelet az egyes büntetőeljárási cselekményekre és a büntetőeljárásban részt vevő személyekre vonatkozó szabályokról
12/2012. (VI. 8.) LÜ utasítás az ügyészség szervezetéről és működéséről
6/2018. (V. 31.) LÜ utasítás a nyilvánosság számára adható tájékoztatás rendjéről
10/2013. (III. 14.) ORFK utasítás a médiatartalom-szolgáltatók részére adható tájékoztatás rendjéről
Bírósági eseti döntések, pl.: Kúria Pfv. IV. 21.035/2017.