Gondolatok a vakvezető kutyák világnapja alkalmából
A kérdések, amikről szó lesz:
Az állat több, mint egy dolog, több, mint egy tárgy?
Az állatvédelem ad jogokat az állatnak?
A büntetőjog ugyanúgy védi az állatot, mint az embert?
A válasz három nem, de az odavezető út még egy ilyen messze nem teljes gondolatmenetben is érdekesebb lehet magánál a válaszoknál.
Április utolsó szerdája a vakvezető kutyák világnapja. A vakvezető kutyáké, akik (vagy amik?), amik (vagy akik?) olyan társadalmi megbecsülést, sőt tiszteletet élveznek, amit ember sem mindig tudhat magáénak. Ennek apropóján merülhet fel a kérdés, hogy a vakvezető kutyák akik vagy amik? Van-e bármi joguk vagy csak tárgyai a jognak?
Az állat tárgy vagy mi más?
Az állatszeretők körében régi, sokszor ismételt felháborodás, hogy a polgári jog szerint az állat csak egy dolog, azaz köznapi értelemben egy tárgy. Az, hogy ez sokáig így is volt, tény. A kérdés csak az, hogy ma is így van? Az állatszerető vagy az állatszeretők szeretetére vágyó jogászság különböző tanulmányokban ma büszkén emeli fel a legújabb polgári törvénykönyvet, hogy lássa mindenki: Megváltozott a jogvilág, az állat ma már nem dolog! De arra a kérdésre, hogy akkor mi, már jogászosan nyakatekert, a végére inkább elhaló a válasz.
Mi a dolog? Lényegében a birtokba vehető tárgy. Hogyan hozott tehát újat az új polgári törvénykönyv? Mutatom a dolog-fejezet harmadik mondatát: „A dologra vonatkozó szabályokat az állatokra a természetüknek megfelelő eltéréseket megállapító törvényi rendelkezések figyelembevételével kell alkalmazni.”. Nagyjából ennyi a forradalom, mert a polgári törvénykönyv innentől kezdve az állatot csak, mint a tulajdon tárgyát említi, egy szó erejéig sem tér ki arra, hogy az állatok természetüknek megfelelően miben térnek el a dolgoktól, a tárgyaktól. De még csak a gazdiérzés sem szent ott, ahol ha valaki megöli más szeretett kutyáját, a polgári jogi bírói gyakorlat szerint még csak a magánélet sérelmét sem okozza, az egész csak egyszerű tulajdonjogi kérdés.
Vagyis az állat dolog, egy különleges dolog, csak ma már nem hívjuk dolognak. Ismét működött a recept: egy régi probléma megszüntetésének legegyszerűbb módja, ha átnevezzük. De ha Németország is hasonló megoldást választott, akkor nekünk is jó. Ha pedig az állatvédelemmel kapcsolatos európai közösségi normáknak is megfeleltünk, akkor a kérdéseket az állatvédelemmel kapcsolatos európai közösségi normák hatékonyságával kapcsolatosan is fel lehet tenni.
De ne ragadjunk le annál a jogi nyakatekerésnél, hogy ha az állat nem dolog, akkor micsoda! Maradjunk az alapoknál: van-e az állatnak joga? A dolgoknak nincs, az asztallábnak például nincs. De az állatnak, mint a dolgoktól természetüknek megfelelő eltéréseikből adódóan érezni, szenvedni és örülni képes élőlénynek van?
Az állat érző lény! De…
Az, hogy a jogalkotó gondolatai jó irányba mutatnak, már a huszonkét éves állatvédelmi törvény bevezetőjéből is kiderül, hiszen vastag betűvel mondja ki, hogy „az állatok érezni, szenvedni és örülni képes élőlények, tiszteletben tartásuk, jó közérzetük biztosítása minden ember erkölcsi kötelessége,”. Ez szép, igaz és előremutató, mint a törvények bevezetői általában. Kár, hogy az ember csak egy mondat erejéig bírt magával, hogy az állatot engedje a középpontba, gyorsan visszatolakodta magát azzal, hogy a következő sorban már leírja, hogy mindezt teszi „elismerve azt a megkülönböztetetten nagy értéket, amelyet az állatvilág egésze és annak egyedei jelentenek az emberiség számára”. De ne legyünk telhetetlenek, ez az első lépések egyike volt afelé, hogy az ember képes legyen a természetet magáért a természetért, az állatot magáért az állatért és ne csak az ember számára képviselt értékükért elismerni.
Az állatvédelmi törvény viszont arról szól, hogy az ember az állatok kapcsán miről köteles gondoskodni, mit tehet és mit nem tehet az állattal, mikor okozhat neki fájdalmat és mikor nem, mikor ölheti meg és mikor nem. Az egyes rendeletek ugyanígy. A kedvtelésből tartott állatokról szóló rendeletből például megtudjuk, hogy nem csak a gömbakváriumot kell elfelejtenünk, de a kör alapú kalitkát is, a sziámi harcoshalnak nem adhatunk tükröt, továbbá minden tévhittel ellentétben a kutyát is tilos tartósan kikötve tartani. Aki ezt mélyebben tanulmányozná, mert emberről és állatról is szolgálhat új információval, itt megteheti. Arra a kérdésre viszont, hogy az állatnak van-e joga, az állatvédelmi jogszabályok sem adnak igenlő választ. Ha megnézzük ezeket a jogszabályokat, azt látjuk, hogy azok valójában az ember állatokkal kapcsolatos kötelezettségeit írják le. A jog azonban olyan, hogy az van. Hogy leírt törvény hozza létre, vagy társadalmi, morális vagy vallási forrásból eredendően van, abba most nem kell belemennünk. Van. Ahhoz, hogy egy jog legyen, nem szükséges vele szemben egy kötelezettség is. Valakinek a jogát nem egy vele szembe állított kötelezettség hozza létre, ez a kötelezettség csak arra kell, hogy a jogával élni tudjon az, akit megillet. Ez azt jelenti, hogy bármily kellemes is abban a hitben ringatózni, hogy az állatok jogai kapcsán előrelépés történt: nem, ebben semmi nem történt, az állatnak egy szemernyi joga nincs, csak az embernek lett több kötelezettsége vele szemben. És ez igenis eredmény, ráadásul még csak iránynak sem rossz.
Ha persze ezeket a jogi szövegeket a nyelvtan szemével nézzük, azt a megállapítást is megtehetjük, hogy az alany még mindig az ember, az állat pedig maradt tárgy. Demagóg gondolat ez, de azért szimbolikus. Demagóg, mert az ember által alkotott minden jogszabály természetesen az ember magatartását szabályozza, szimbolikus azonban, hogy az állatnak nem csak a polgári jog, hanem az állatvédelem joga sem ad jogot, az állat az állatvédelemben sem személyesül meg, hanem annak tárgya marad.
… azért máshogy érez, mint az ember.
Az állatkínzás bűncselekményként lényegét tekintve több, mint tizenöt éve változatlanul él, de az országosan is hírt kapó ügyek szaporodásából csak mostanában tűnik úgy, hogy a hatóságok el is kezdik alkalmazni azt. Az látszik – és ebben a közvélemény szerepe letagadhatatlan! –, hogy az állatkínzás miatt folyó ügyek már nem (minden esetben) arról szólnak, arról, hogy a nyomozóhatóság hogyan próbálja elhesegetni magától az ügyet és a bíró hogy dorgálgat azért, amiért már tizensok éve börtön jár. De a kérdés most nem ez, hanem az, hogy a büntetőjogban megjelenik-e valahogy az állat joga vagy legalább az, hogy állat valamiben különbözik egy puszta tárgytól.
Ha a polgári jogban „az állat csak egy dolog” az állatvédelmi hívószó, a büntetőjogban van egy még hangzatosabb: „Az állat megölése csak rongálás”. Vajon így van? A válasz ugyan már régóta a nem, de a válaszhoz vezető út az állati jogokért küzdők számára nem biztos, hogy megnyugtató.
Az állat tulajdon jog tárgya lehet és így elpusztítása, vagy bármilyen olyan sértése, amely az értékét csökkenti, az rongálás lehet. Igen, a mai napig. Mivel e tekintetben semmilyen jogi különbség nincs az autó bal visszapillantó tükre és az állat bal füle között, ahogy a jog nem az autót védi, úgy állat bántalmazása esetén nem is az állatot, hanem az embert, az ő vagyonát. (Abba, hogy a természetben vadon élő melyik állat kié, most nem megyek bele.)
Mi a helyzet azonban az állatkínzással? Az azért már csak az állatról szól, nem?!
Az állatkínzásban, mint bűncselekményben eleve az állatvilág tudományos alapokra helyezett rasszizmusa bukkan fel annyiban, hogy az ember tudománya szerint érezni csak a gerinces állat érez, így kínozni is csak gerinces állatot lehet. Aki állat nem gerinces, azt tehát nem védi a büntető törvény. A magyar törvények szerint állatkínzás a Tasmán-tenger mélyén honos bluggyhal bántalmazása, de a kert végében lakó éti csigáé nem az. Ettől persze a gerinces állatoknak nincs több joga a nem gerinceseknél, hiszen láttuk, hogy az, hogy valakiről (valamiről) szól a törvény, nem jelenti, hogy jogot ad neki. A büntetőjog sem tesz ilyet.
Az állatkínzás az állatról gondoskodás egyes szabályainak megsértését és az állat bántalmazását bünteti függetlenül attól, hogy azzal az állat vagyoni értékéből veszít-e vagy sem. Látszólag olyan, mintha valamiféle testi sértés és tartási kötelezettség elmulasztása lenne állat sérelmére, valójában ezektől teljesen eltérő a helyzet. Bűncselekmény, ha valaki egyszerűen kiteszi a saját állatát, de hogy mitől válik egy állat valaki sajátjává, már az sem egyszerű kérdés. Bűncselekmény, ha valaki rosszul bánik az állattal vagy kifejezetten bántalmazza azt. Őt. De már itt is meg kell állni, mert állat esetében eleve csak az indokolatlan bántalmazás bűncselekmény, az indokolt bántalmazás nem. Mi tartozhat ide? A sor hosszú. Nem csak a vágóhíd lehet ilyen, de az idomítás és az állatkísérletek is, ami még a húsfogyasztó állatvédő, állatszerető ember számára is csupa-csupa vörös posztó – hogy egy mozdulattal még a hazánkban persze nem engedett bikaviadalra is kiintegessünk. Nagyon fontos az is, hogy a büntetőjog szerint a rossz bánásmód, a bántalmazás csak akkor állatkínzás, ha alkalmas arra, hogy az állat maradandó egészségkárosodását vagy halálát eredményezze. Írom ezt azzal, hogy a halál a jog szerint is az ember kiváltsága, így állatra következetesen az „elpusztul”- szót használja, de legalább az ember elleni bűncselekményekkel összevetésig maradjunk a fogalmi kérdésekben sokkal megengedőbb köznyelvnél. Nem kell tehát, hogy a bántalmazásnak tényleg maradandóság vagy halál legyen az eredménye, elég ha alkalmas arra, hogy ez legyen az eredmény. Hogy ennek alapján egy nagytestű kutyát közepes erővel puszta szórakozásból rendszeresen lehet-e rugdosni, mert a rugdosás ugyan rossz neki, de maradandó egészségkárosodást, pláne halált biztosan nem okoz? Ezeket és a hasonló kérdéseket majd a bírói mérlegelés dönti el. Ebben segítség lesz az ember elleni bűncselekményekkel kapcsolatosan kifejlődött tudás. Bár mintha a bírói gyakorlat itt gyorsan elbizonytalanodott volna, mert vannak olyan hangok, amik szerint jó-jó, hogy kimondja a törvény, hogy az állatok érezni, szenvedni és örülni képes élőlények, de azért mégse már, hogy az állat szenvedése és az emberé ugyanaz a szenvedés legyen!
Vegyünk egy példát! Csúnya példa lesz: a tűzhalál. A tűzhalállal kapcsolatosan a büntető bírói gyakorlat már megegyezett abban, hogy az annyira nagy szenvedés lehet, hogy nem is kell vizsgálni, hogy az ember valóban szenvedett vagy esetleg a füsttől már azelőtt elveszítette az eszméletét, hogy halálra égett volna, így fájdalmat már nem is érzett. A tűzzel ölés szörnyű, a büntetőjogban különös kegyetlenséggel elkövetett ölés és kész. Az állat szenvedése esetében már más a helyzet. Az nem olyan szenvedés. Legalábbis egyes bíróságok szerint. Konkrét ügyben, amiben a vád szerint a tettes rágyújtotta a házat az állatokra, miután egy állatorvos szakértő megállapította, hogy a kölyökkutya már a füsttől elájult, így a szénné égése már nem fájt neki, a bíróság az állat különös szenvedését nem állapította meg és enyhébb büntetést alkalmazott. Én értem az első logikát. Értem a másodikat is. A különbségtételt és a különbségtételt indokolni próbáló jogi érveléskísérleteket kevésbé értem.
Az tehát a kérdés, hogy az állat bántalmazása rongálás? Az, ha valaki más állatának értéke ezáltal csökken vagy ha az állat elpusztul. Anélkül, hogy meglepetésszerűen elmerülnénk a régészet mélységeibe is, érdekes lehet egyébként, hogy a jelenlegi szabályok szerint súlyosabb bűncselekmény lehet az, ha valaki régészeti lelőhelyen egy ötszáz éve elhullott háziállat megtalált gerincét töri el, mintha ma egy mozdulattal egy élő kutyáét. A következetesség a büntetőjogban sem könnyű. Az a kérdés, hogy az állat bántalmazása állatkínzás? Az, ha az állat gerinces, ha a bántalmazás indokolatlan és alkalmas arra, hogy maradandó egészségromlást vagy halált okozzon. A rongálás és állatkínzás együtt is járhat? Véleményem szerint igen. De arra az egyszerű kérdésre, hogy oldalba lehet-e rúgni egy kutyát, a büntetőjog már nem tud egyszerű választ adni.
Ennek az írásnak az első és a végső kérdése is az, hogy az álatoknak van-e joga? Nincs. A hazai jogban még nyomokban sincs. Távolról sem gondolom azonban, hogy nincs előrelépés, de az előrelépések nem az állatok jogai felé, hanem az állatok védelme felé történnek. Azt sem gondolom, hogy rossz ez az irány, de azt gondolom, hogy gondolkodni minden irányban érdemes, még ha a jognak mindig vannak más égető, akár égetőbb megoldandó problémái is. Fontos viszont, hogy az út ennél a csupán a felszínt kapargató írásnál sokkalta mélyebb, sokkal súlyosabb és sokkal összetettebb történelmi, társadalmi, filozófiai, sőt vallási kérdéseken át vezet. És fontos az is, hogy ne dőljünk hátra abban a büszke tudatban, hogy az állat már nem dolog, nem tárgy és a munka kész.
©Fülöp Tamás
A honlapon olvasható írások nem jogi tudományos munkák, hanem egy-egy a közvélemény érdeklődésére is számot tartó téma jogszabályokból kiinduló, de közérthető feldolgozásai, amelyek a szerző véleményét is tartalmazhatják.